Közel 1400 kilométert tekertek a Hungarian Divide – by KLND bikepacking kerékpáros kalandtúra résztvevői, főként terepen. Az indulók keresztülszelték az országot Szentgotthárdtól a Balaton-felvidéken, a Bakonyon, a Vértesen, a Pilisen, a Börzsönyön, a Cserháton, a Karancs-Medvesen, a Mátrán, a Bükkön és a Zempléni-hegységen keresztül Sátoraljaújhelyig, érintve az említett tájegységek legmagasabb pontjainak szinte mindegyikét.
A megmérettetésen idén már harmadszor vett részt a salgótarjáni Boruzs Zsolt, aki tavaly elsőként ért célba, míg ezúttal 5 nap 16 óra és 55 perc alatt teljesítette a távot, ezzel a harmadik helyet megszerezve. Boruzs Zsolt a túrán szerzett élményeiről, a kihívásokról és nehézségekről, valamint a kerékpározáshoz fűződő viszonyáról is beszélt portálunknak.
Hogyan vált hobbiddá a kerékpározás?
Már gyerekkorom óta sokat bicikliztem, azonban egészen a koronavírus-járvány kitörésééig – 22 éven át – olyan munkahelyem volt, ahol hétvégén szinte biztosan dolgozni kellett. Bár hétközben voltak szabadnapjaim, emiatt semmilyen sporteseményre, így teljesítménytúrákra sem tudtam elmenni, mivel ezeket hétvégente tartják. A járványhelyzet miatt volt egy kisebb leállásunk, ezáltal lett szabadidőm, amikor eljártam az összes hasonló rendezvényre, ma pedig már tudom úgy igazítani a munkámat, hogy el tudjak menni ezekre az eseményekre. Ebben az esetben az első, 2019-es túrát még feleakkora távon hirdették meg, akkor Budapestről Tokajba mentünk, főként terepen – mindez igazán meghatározó élmény volt.
A kerékpárodról mit lehet tudni?
Ez egy úgynevezett gravel bicikli, amit én magam raktam össze, nagyjából fél év alatt. Egyetlen dologban, a kerékfűzésben kértem csak segítséget a salgótarjáni Velosporttól. Úgy gondolom egyébként, hogy ez a fajta kerékpár nem kifejezetten Hungarian Divide-ra való, de mivel évente egy hétről van szó, nem akarok egy külön biciklit fenntartani emiatt, az év többi részében pedig olyan dolgokat csinálok, amihez sokkal jobban illik az én kerékpárom.
Hogyan kell elképzelni a Hungarian Divide-ot?
Tavaly még két kategóriában lehetett jelentkezni a kalandtúrára. A „tour” kategória számos könnyítést tartalmazott: nem csak egyedül, de párban is lehetett teljesíteni; akár el is lehetett hagyni a kijelölt útvonalat, majd később folytatni; de külső személyek, családtagok is segíthették a résztvevő útját, ha épp szükségük volt valamire.
Ehhez képest a „szóló” kategória sokkal szigorúbb: a résztvevők itt nem kaphattak külső segítséget, nem mehettek haza túra közben, és egyedül kellett teljesíteniük a kihívást.
Szállást természetesen igénybe vehettek, és például útba eső, vagy útvonalhoz közeli biciklis boltokba is el lehetett menni, ha szükség volt rá.
Milyen változást hozott az idei kalandtúra?
Ezúttal csak egy kategóriát hirdettek meg, itt sem lehetett külső segítséget igénybe venni. Természetesen volt olyan, aki szálláson – vagy akár otthon – aludt, én azonban minden szükséges dolgot magammal viszek, és a pálya közelében, akár erdőben vagy utak mellett is alszok, ha már úgy érzem, szükség van a pihenésre.
A saját méréseid alapján milyen távot és szintemelkedést teljesítettél?
Idén 1380 kilométert tekertem, több mint 23 ezer szintemelkedéssel – ezek a számok természetesen résztvevőként eltérőek lehetnek, különösen a szintemelkedés esetében. Összességében reálisak lehetnek az adatok, mivel tavaly is hasonlóak voltak a számok.
Mi volt a legpozitívabb és a legnegatívabb élményed?
Nekem ez már a harmadik kalandtúrám volt, így nagy nehézségekkel már nem kellett szembenéznem. Két évvel ezelőtt még nem így volt: az első túrán annyira kimerültem, hogy több mint 30 órát kellett egyhuzamban pihennem, míg tavaly – bár megnyertem – a kelleténél talán kicsit jobban is kihajtottam magam, és éjszaka akár addig is képes voltam menni, hogy hallucinálni kezdtem.
Idén úgy alakult, hogy ketten megelőztek, és úgy éreztem, hogy őket már úgysem érem utol, a mögöttem jövők pedig jóval lemaradtak. Így nem volt érdemes sietni, ennek köszönhetően sima utam volt, végig jól éreztem magam. Igaz, még a túra előtt két héttel jelentkezett egy visszatérő lábfájás, ami végig kísért, de ez sem hátráltatott igazán.
Bár nem egy versenyről van szó, de ahogyan a szervezők is fogalmaztak: „ahol teljesítmény van, ott számok is vannak és sorrend is kialakul”. A nyomkövetők adatai alapján a Dunán még három másik versenyzővel együtt kompoltatok át. Mi történt utána?
Őszintén szólva egyik évben sem követtem nyomon, ki hol tart, mivel úgy vélem, csak a saját tempónkban lehet végig menni biztonságosan.
Ha másokhoz igazodok, akkor fennáll a veszélye annak, hogy túlhajtom magam.
Azt persze észrevettem, hogy ketten nagyon előre mentek, de a nagy meleg miatt tartottam attól, hogy nagyon kihajtom magam, és emiatt idén is ki kell állnom 20-30 órára, így inkább a biztos célba érkezést és a saját tempómat választottam.
A verseny utáni első pár nap hogyan telt?
A túra teljesítése után nem sokkal hazavonatoztam, a következő nap pedig már dolgoztam is – a biciklizést pár napig azért hanyagoltam. Fájdalmaim nincsenek, de kerékpározni egy ideig még csak a városban fogok.
A túra érintette a Karancs-Medves vidékét is. Milyen érzés az ország másik feléből elindulva a hazai terepen átkelni, ad egyfajta mentális feltöltődést a hátralévő távra?
Tavaly, amikor először jöttünk erre, én is azt hittem, hogy lesz valamilyen hatással rám – mivel én Baglyasalján lakom, csupán mintegy 800 méterre haladtam el az otthonomtól. Ekkor meg sem álltam Salgótarjánban, és bár már lassan meg kellett volna pihennem, szándékosan áthaladtam a megyeszékhelyen. Végül – számomra is meglepő módon – nem volt rám extra hatással, hogy hazai tájakon haladtam át, de lehet ez csak amiatt volt, mert éjjel abszolváltam ezeket a kilométereket.
Bár a Hungarian Divide nem profi, hanem amatőr sportolóknak szól, a táv és a szintemelkedés olyan kihívást jelent, amit nem tud bárki teljesíteni. Te hogyan próbálsz meg felkészülni egy ilyen túrára, mik a határok?
Sosem készülök kifejezetten erre, de sokszor teljesítek hosszabb távokat. Aki ismer engem, az tudja, hogy szinte minden rendezvényre biciklivel megyek. Tavaly például részt vettem a Sárvár-Vasvár Kerékpáros Gravel Kalandon. Az ide vezető mintegy 400 kilométert kerékpárral tettem meg, majd másnap részt vettem a 120 kilométeres túrán, és még aznap délután haza is tekertem.
Nemrégiben pedig úgy alakult, hogy Salgótarjánból egészen a Balatonig mentem, majd a tavat megkerülve hazabicikliztem – ez mintegy 680 kilométer tekerést jelentett, alvás nélkül. Ezzel azonban nem a Hungarian Divide-ra készülök, egyszerűen csak szeretem ezt csinálni.
Úgy vélem, ehhez nem erőnlét, sokkal inkább mentális felkészültség kell, hogy egyhuzamban sokáig tudj menni. Lényeges emellett a problémamegoldó képesség, és el kell viselni, hogy nem minden a terv szerint alakul – legyen szó az időjárásról vagy technikai problémákról. Az idén például a nagy hőség nehezítette meg a túrát.
A verseny szabályzata szerint is van egy kötelező alapcsomag, amivel a versenyzők elindulnak – nálad ez miből áll?
A csomagomat próbálom minimalizálni, idén például már váltóruhát sem vittem, ha szükséges volt, megálltam és kimostam a rajtam lévő darabokat, a nagy melegben pedig kifejezetten jól esett, hogy nedvesen vehettem vissza őket. Ezen kívül néhány melegebb ruhát, például hosszú ujjú felsőt, mellényt, esőkabátot vagy térdmelegítőt vittem magammal, míg az alváshoz mini matracot készítettem be. Ennivalót legfeljebb egy napra csomagoltam mindig, ezt a menet közben elérhető boltokból pótoltam. Az első évben egyébként nagyon elrontottam az evést, így idén már figyeltem rá, hogy minden nap legalább egyszer meleg ételt egyek. Ezen kívül fontos még a világítás, mivel sokat megyek éjszaka, nem utolsó sorban pedig különféle szerszámokat, alkatrészeket is viszek magammal.
Más, hasonló túrákon tervezel indulni?
Igen, vannak ilyen események külföldön is, idén például egy svájci túrára is beneveztem, ám mivel azt egy időben tartották a magyar kalandtúrával, választanom kellett a kettő közül. Idén még a hazai megmérettetés mellett döntöttem, de ha a jövő évi svájci túrára is be tudok nevezni, akkor 2023-ban már azon veszek részt.
