Az ingatlan első körben, 146 millió 50 ezer forintos kikiáltási ár mellett nem kelt el, a második körben az eredeti összeg 75 százaléka, 109 millió 538 ezer forint az induló ár. Éltünk a hétfő délelőtti, nyilvános bejárás lehetőségével és megtekintettük az ingatlant, ami összességében jobb állapotban van annál, mint előzetesen gondoltuk.
Bár lényegében az épület folyamatosan eladó volt a korábbi években is, áprilisban hivatalosan is árverésre bocsátotta az eredendően az MSZMP Nógrád Megyei Pártbizottságának épült, majd később Népjóléti Képzési Központként funkcionált ingatlant az állam nevében tulajdonosi jogokat gyakorló Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV). A 2375 négyzetméter hasznos alapterületű salgótarjáni ingatlan kikiáltási árát akkor 146 millió 50 ezer forintban határozták meg, de senki sem licitált.
Az árverés rövid leírása alapján az ingatlan egy nyolcszintes szállórész és egy háromszintes kiszolgáló "lepényrész" együttese. Utóbbiban helyezkednek el az alagsorban a garázsok, a földszinten többek között az étterem és a konyha, az első emeleten előtér, tárgyaló és előadóterem, a többi emeleten pedig a szállóhelyiségek találhatók. Az épület vasbetonvázas, személyfelvonóval felszerelt, központi fűtését pedig a tetőszinten elhelyezett gázkazánokkal lehetett biztosítani.
Az erről szóló cikkünkben már jeleztük korábban: az ilyen árverések jellemzője szokott lenni, hogy azokat szükség esetén több körben is meghirdetik. Mint megfogalmaztuk, amennyiben ez valóban így lesz, jó eséllyel az eredeti kikiáltási ár 75 százaléka lesz a legalacsonyabb megajánlható ár. Ez történt:
múlt pénteken megjelent az erre rendszereseített online felületen az árverés újbóli meghirdetése, immáron 109 millió 538 ezer forintos induló összeggel.
Az ingatlan iránt érdeklődőknek május 17-ig kell majd megfizetniük az árverési biztosítékot, a licitálási időszak pedig május 26-án este ér majd véget. A licitálás folyamata nem nyilvános, azt csak az érdekeltek „látják” majd, de ők is anonim formában. Ennek okán arról ebben a körben sem lesz információnk, hogy mutatkozik-e majd tényleges érdeklődés az ingatlan megvásárlására, erről az MNV sem fog tájékoztatást adni, az árverés folyamata és eredménye annak lezárását követően lesz nyilvános.
Messze nem rom
Az egykori Népjóléti Képzési Központot a pincétől a tetőig bejárva azt tapasztaltuk, hogy az épület várakozásainknál, illetve annál, ahogyan kívülről mutat, jobb állapotban van. Természetesen az év(tized)ek óta kihasználatlan, üres ingatlanra így is jelentős összegeket kell majd fordítania annak, aki hasznosítani szeretné. A nyílászárók a mai kor energiahatékonysági elvárásainak nem felelnek meg, de ezen felül a különböző vezetékhálózatokat is jó eséllyel újra kell cserélni, ahogyan a szerelvények is sok helyen hiányoznak.
Azt már a bejárás előtt tudtuk, hogy a szállórész tetején található kazánház nem csak a magas épületet, de a kapcsolódó részeket is kiszolgálta fűtéssel. Ahogyan láttuk, ez ma is működőképes (de maga a szállórész nem fűtött, a radiátorok hol megvannak, hol hiányoznak), ezt a rendszeres felülvizsgálat plombái is visszaigazolták a láthatóan nem elhanyagolt, és ha nem is új, de messze nem ódon kazánokon.
A tanácsterem előcsarnokában Czinke Ferenc Munkácsy Mihály-díjas grafikus- és festőművész által készített, 1966. március 21-én felavatott méretes mozaik is jól állapotban van, a Madách-terem pedig még kihasználatlan, magára hagyott állapotában is bizalomgerjesztő benyomást kelt.
A “fehér ház”
Az ingatlant azon cikkünkben is említettük, melyben a Salgótarján modern építészete 1945-1990 című könyvet mutattuk be. Mint a kiadvány írja: az 1920-as években épült közintézmények közvetlen szomszédságában 1965-re készült el az MSZMP Nógrád Megyei Pártbizottságának székháza. Mindez jól jelképezte a Kádár-kori állampárt lehetőleg háttérbe húzódó, mégis megkérdőjelezhetetlen jelenlétét a városban. A máshol ekkortájt domináló szürkeség helyett homlokzata eredetileg vakító fehér volt (a helyi folklór el is nevezte „fehér háznak”).
Az épület által sugárzott attitűd ilyen formában ma már nem rajzolódik ki a városképben, de a könyv a pontos építési évszámokkal abban is segít nekünk, hogy tudjuk: az ingatlan átadásakor a legközelebbi magas épület a Karancs Szálló, majd vele szemben az erkélyházak prototípusa volt. Ha magunk elé képzeljük a nyugati városrész magas lakóházai, az Arany János úti tízemeletesek, a Március 15. úti erkélyházak, az SZMT, ÁFÉSZ és TIT székházak vagy éppen a Garzonházak nélküli városképet, akkor érzékelhető, hogy az épületnek valóban volt egy ilyen „üzenete”.
