“Kötelességünk kegyelettel megőrizni az áldozatul esett leventék teljesítményét és bátorságát, és példaként felmutatni a jövő salgótarjáni generációinak” – fogalmazott Pataki Csaba, a megyeszékhely alpolgármestere az 1944-es lavinaszerencsétlenség áldozatai emlékére rendezett ünnepségen.
A városi megemlékezésen elsőként Németh Judit református lelkész mondott imát a fiatalokért, akik a Radnai-Havasokban, a Nagy-Pietrosz felé tartva vesztették életüket 78 évvel ezelőtt.
Németh Judit kifejtette: amikor egy élet nem tud kiteljesedni, maga mögött hagy számos kérdést: mi minden történhetett volna, mi alakulhatott volna másként?
Mint mondta, ezek a kérdések a hozzátartozók szívében is ott volt, akik szemében még évtizedekkel a tragédia után is megcsillant a szeretet könnye.
1944. január 13-án, dél előtt nem sokkal lavina sodort el 16 salgótarjáni fiatalt a Radnai-Havasokban, alig 100 méterrel céljuk, a 2303 méter magas Nagy-Pietrosz, akkori nevén Horthy-csúcs elérése előtt. A tragédiának egyetlen túlélője volt.
Az imádság után Pataki Csaba osztotta meg gondolatait, aki beszédében felidézte: a csapatból csupán egyetlen embernek sikerült megmenekülnie, 15 levente a lavina áldozatául esett. Emiatt a hegység, ami napjainkban is a turisták népszerű kirándulóhelye, a salgótarjániaknak egy tragédia helyszíne, kegyeleti túrák célpontja.
Az alpolgármester elmondása szerint a leventék tragédiájának részleteit elsőként Vertich József helytörténész tárta fel, majd magánszemélyek és civil szervezetek részéről is egyre inkább felerősödött az a gondolat, hogy emlékük megőrzése erkölcsi kötelessége Salgótarjánnak.
3100.hu Fotó: Németh Judit református lelkész imát mond a városi megemlékezésen, előtérben az egyik áldozat, Bacsa Mihály síremlékének részlete 
3100.hu Fotó: Pataki Csaba alpolgármester a leventékre emlékező városi eseményen 
3100.hu Fotó: 78 éve ragadta el a lavina a salgótarjáni leventéket, rájuk emlékeztek a régi központi temetőben
Ennek szellemében az önkormányzat 1994-ben, a tragédia 50. évfordulóján szervezte meg az első hivatalos városi megemlékezést, melyre azóta is minden évben sor kerül. Annak pedig épp 10 éve, hogy a romániai Borsa és Salgótarján a két várost összekötő tragédia emlékének megőrzésére, illetve a jövőbeni együttműködés reményében testvérvárosi megállapodást kötött – tette hozzá.
A Salgótarjáni Acélgyári Levente Egylet sportolóinak emberi tartása és teljesítménye nem halványul az idővel. Tettük és haláluk felemel bennünket az emberi erkölcsiségének hegycsúcsoknál is magasabb magaslataiba – fogalmazott Pataki Csaba.
Az alpolgármester kifejtette továbbá: az évfordulók sajátja, hogy mindig alkalmat nyújtanak az ünneplése és a visszaemlékezésre. Január 13-án Salgótarján történetének meghatározó eseményei közül a városi, sőt, a magyarországi sporttörténet legnagyobb tragédiájára emlékezünk, mára pedig elmondhatjuk, hogy a 78 évvel ezelőtti, gyászos emlékezetű nap egyre inkább közös emlékezetünk, a városi önazonosságunk kohéziós erejévé vált – zárta sorait Pataki Csaba.
Máig a legnagyobb magyar sporttragédia
A Radnai-havasok 1940-es visszacsatolását követően 1944. január 8-án 12 órakor, sorrendben már a harmadik alkalommal indult útnak a salgótarjáni csoport. Az előző két sikeres utat követően ezúttal az újonnan felfedezett oldalról, a Mosolygó-tó felől tervezték meghódítani az ország akkori legmagasabb csúcsát, a 2305 méter magas Nagy-Pietroszt, akkori nevén a Horthy-csúcsot. A csapat tizenhat salgótarjáni sízőből és a Honvédelmi Minisztrériumból hozzájuk Budapesten csatlakozó, nagy alpesi tapasztalatokkal rendelkező Orosz Imre magyar királyi századosból állt.
A hegy meghódítására a felkészülés után 1944. január 13-án indult a tizenhétfős csoport. A Mosolygó-tó feletti szakaszon, immáron hágóvasakkal a lábaikon, három csoportban haladtak a csúcs felé, viszont az előző napon térdsérülést szenvedett Farsang János itt már nem tartott velük. Mindösszesen néhány száz méter hiányzott már csak, mikor 11:30 magasságában a lavina elsodorta a “csúcstámadás” mind a tizenhat résztvevőjét. Közülük csak a leghátul haladó dr. Varga Kálmánnak sikerült magát kiásnia, és mikor az egyetlen, fagyott kéztől szorongatott síbot tulajdonosát sem sikerült kimentenie a hó alól, maradék erejét összeszedve a legközelebb elért parasztember segítségével vitte a hírt a katonai laktanya parancsnokságára, ahonnan azonnal megindult a mentőakció. A síbotot szorongató Vlacsil József még adott életjeleket, mikorra sikerült kiásni, de sajnos végül őt sem tudták megmenteni a fagyhaláltól, fél órával kiszabadítása után hunyt el.
Az első temetés (Bacsa Mihály, Huszár Béla, Juhász József, Vankó István, Vlacsil József) 1944. január 22-én volt, a második (Liptay Pál, Orosz Imre, Bagyinszky János, Dombai Pál, Fehér Gyula, Fényszarusi József, Kojnok István, Vlacsil Béla, Völgyvári Márton) január 30-án. Györe József holttestét csak nyáron találták meg, őt június 30-án temették. Tizenhárom halottat tizenkét díszsírban (a Vlacsil testvérek; József és Béla közös sírban nyugszanak) helyeztek el a salgótarjáni központi temetőben, Liptay Pál a református templomban lévő családi kriptában, Orosz Imre pedig Budapesten, a farkasréti temetőben nyugszik – derül ki Vertich József: A fehér csúcs ostroma című könyvéből.
Az 1944-es lavinaszerencsétlenségben elhunyt salgótarjáni leventék sírjai a régi temető ravatalozója mellett sorakoznak, ezek közül talán a Vlacsil-testvérpáré volt a legikonikusabb és legkifejezőbb. Tavaly azonban egy férfi – nem tudni milyen indokból – megrongálta a síremléket.
Megrongálták az 1944-es lavinaszerencsétlenségben elhunyt levente testvérpár sírját a régi temetőben
Szándékosan megrongálták a napokban a salgótarjáni Régi Központi Temetőben a Vlacsil-testvérpár síremlékét.
