150 év. Nézőpont kérdése, hogy sok vagy kevés. Egy település életében talán inkább kevés, ennyi idő mégis elég volt ahhoz, hogy a szénbányászat a semmiből több mint 2000 fős településsé tegye, majd lényegében napjainkra kis túlzással már csak temetője mutassa nyomát, ezen felül a völgyben egy emlékmű bányabejárat és információs táblák őrzik a múltat.
Az országban harmadikként itt nyíltak meg a bányák
Inászó település a 13–15. században mezőváros volt, majd a huszita háborúk idején teljesen elpusztult és 1478-tól már pusztaként említik. A következő biztos pont a korabeli iratok között 1848-ból való, amikor az Ó-Mária táróval és annak 2,2 méter vastag, jó minőségű széntelepének feltárásával elsőként itt kezdődött meg a Salgótarján-környéki szénbányászat.
Országos tekintetben a brennbergbányai és a (nógrád)verőcei szénkitermelések megkezdése után harmadikként nyíltak meg itt a bányák – ezt a Szerencse lent című dokumentumfilmből (is) tudhatjuk. Ebben az időszakban egyébként elsősorban a dunai- és tiszai gőzhajózás, valamint a vasútépítkezések igényelték a nagyobb szénbányák nyitását.
Jelentős bányász település létesült itt ezt követően, bő száz évvel ezelőtt lakosainak száma 2307 fő volt. A Ferenc-akna művelési területe esett az inászói völgyre, mely a Salgótarjánt Mátraszelével összekötő útra merőlegesen terül el, attól nyugati irányban.Az itt létesített akna mélyítése 1888-ban kezdődött és 1909-ig tartott, mely idő alatt 3 millió tonna szenet termeltek itt ki. A völgyben a szállítást egy 100 lóerős fekvő ikergőzgép végezte, míg a földalatti szállításra a siklótól a fő aknáig lovakat használtak. Az aknából kiérkező csilléket végtelenített szállítórendszeren keresztül engedték le a rendezővágány szintjére. A termelés növekvő ütemére válaszul 1895-ben egy lejtősaknát létesítettek, melynek hossza 350 méter volt.
A 1900-as évek elején Inászó Zagyva-Rónához tartozott és azt is tudjuk, hogy már 1873-tól elemi iskola (de ezen felül még kórház) is működött a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvény Társulat tulajdonaként a kétezer fős lakosságot meghaladó bányatelepen.
A faszénégetés volt az utolsó aktív tevékenység Inászón, a felvétel az 1990-es években készült (Archív fotó: Zentai László) 
A faszénégetés volt az utolsó aktív tevékenység Inászón, a felvétel az 1990-es években készült (Archív fotó: Zentai László)
VASÚT INÁSZÓ/SZÉKVÖLGY FELÉ
Inászó és a salgótarjáni Zagyva-rakodó között már 1871-1872-ben üzembe helyezték a 7,5 kilométer hosszú, keskeny nyomtávú iparvasutat. A pályát 1889-1890-ben Székvölgy felé meghosszabbították. Az egykori nyomvonalak a mai napig jól kivehetőek errefelé, a fővágány (majd a Székvölgy felé továbbhaladó szakasz) a mátraszelei út feletti domboldalban kanyarog, az egykori műtárgyak – így hídpillérek, aluljárók – a mai napig láthatóak. Az inászói bekötőút feletti vashíd maradványait csak 1995-ben bontották el, a Szőlő-völgy torkolatánál létesített, látványos boltozott áteresz viszont ma is jó állapotú.
Kezdetben az inászói bányákból kitermelt szén rakodóra továbbítását két gőzmozdonnyal oldották meg, de 1892-ben Inászó bányatelepen már tizennégy-mozdonyos fűtőház épült a megnövekedett szállítási feladatok ellátása érdekében. 1893-ban a vonal Zagyva-rakodó és Vízválasztó közötti szakaszát kétvágányúra építették át, 1942-ben a teljes vonalat villamosították. A vonal székvölgyi szakaszát 1967-ben számolták fel, a vízválasztói Ötvözetgyár és a Zagyva-rakodó közötti szakaszon a különböző anyagszállítás 1972-ig zajlott, a pályát 1974-ben szüntették meg.
A VÖLGY ÖLÉN ELÜLT A ZAJ, A LÁRMA…
Az alábányászott inászói bányatelep és üzemi épületek biztosítására a föld alatt benthagyott védőpilléreket a Ferenc lejtősaknával szedték ki az 1908-1912-es években. Mikor a műveléssel a kolónia alá értek, az épületeket lényegében lebontották és a kikerült alapanyagot a vízválasztói-, teréztárói- (Somlyóbánya) és Forgách-telepi lakóépületek építésére használták fel. A félig lebontott házaktól és a szülőföldükről könnyes szemmel elköltöző bányászok látványának hangulatát találóan fejezik ki az alábbi sorok, melyeket egy itt dolgozó fiatal mérnök írt – olvasható a helyszínen található információs táblán, melynek sorait az itteni utolsó csille szenet kihozó, egykori bányász írta.
Erdő övezte völgy ölén elült a zaj, a lárma,
a csendet immár semmi sem zavarja,
csillékben ontotta a szenet az akna,
aknakötelet, búsan álló gépeket tárnarozsda marja, marja.
S a bányász megy. Csak könnye hull –
hol küzdve élt, a rögre.
Magával viszi mindenét, családját, karját,
de szívét, azt itt hagyja örökre.
Inászón azonban ezt követően is maradtak lakosok, a település végső eltűnéséről Salgótarján Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának 1974. szeptemberi ülése döntött. Ekkor célul tűzték ki ugyanis, hogy a IV. ötéves terv végére 522 kolónialakást bontanak le, ezzel pedig Salgótarjánban teljesen megszűnnek a fabarakkok – így Inászó maga is.
TEMETŐJÉT MÁIG LÁTOGATJÁK A HOZZÁTARTOZÓK
Ma már csak 2-3 ház áll a területen, a legutóbbi jelentősebb aktív tevékenység az ezredforduló környékére tehető, amikor minden tavasszal faszénégetők vették birtokba a völgyet. Jó néhány éve már ők sem tevékenykednek, a boksák helyét is visszahódította a természet, ahogyan a temető területét is.
Az egykori település ismeretlen alapítási évű temetője az ide kapcsolódó fellelhető első, 1888. évi ingatlan-nyilvántartási adatok szerint a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvény Társulat tulajdona volt és Zagyva községhez tartozott, akkori területe 4384 négyzetméter. Alsó részét, ahol láthatóan idén is jártak már rokonok, ismerősök a síroknál még rendben tartja a mostani kezelője, de a temető felső, elhagy(at)ott területe már javában az erdő részét képezi. A száz évvel ezelőtt kétezer fős lakosságot meghaladó település néhai létezését ma már néhány információs táblán és bányász-emlékművön felül csak temetője bizonyítja a helyszínen.
