A hagyományoknak megfelelően a Salgótarjáni Bányász-Kohász Fúvószenekar játéka köszöntötte mindazokat, akik péntek délelőtt ellátogattak a 75. Bányásznap alkalmából rendezett salgótarjáni koszorúzási ünnepségre.
A Bányamúzeum udvarán tartott megemlékezésen elsőként Kreicsi Bálint polgármester osztotta meg gondolatait. Úgy fogalmazott: „a bányászat e tájon életforma és sorsközösség volt. Olyan szövetség, amely generációkon át formálta városunk arculatát és lelkét. Ezért ez az ünnep nem csupán a bányászoké, hanem mindannyiunké. Hiszen a bányászat története és hagyománya elválaszthatatlan Salgótarján és Nógrád vármegye múltjától és fejlődésétől”.
A városvezető kiemelte: a hagyományok ápolása mindig is fontos szerepet töltött be a bányászember életében. Sok egykori bányavidéken – így szűkebb régiónkban is – már évtizedekkel ezelőtt bezártak a tárnák, aknák, a föld mélye elcsendesedett. Azonban a bányászok hagyományai, emlékei, dalai és jelképei még ma is elevenek: élnek a közösségekben, beszélnek a megőrzött tárgyi emlékeken keresztül, és ott élnek az új nemzedékekben is – mutatott rá.
Kreicsi Bálint arról is beszélt, van három olyan ismérv is, melyeket csak és kizárólag a bányászok mondhatnak magukénak: a köszönésük, az egyenruhájuk és himnuszuk. „Ezek nem mindennapi címkék, hanem a közösség azon jelei, amelyek rövid, egyszerű formában testesítik meg azt a mély erkölcsi tartást és összetartozást, mely a bányászok életét jellemzi” – hangsúlyozta.
Úgy folytatta: e három szimbólumon túl Salgótarjánnak itt van a város talán legidősebb egyesülete, a közel 150 éves Bányász-Kohász Fúvószenekar, melynek tagjai a mai napig egy olyan hagyományt ápolnak és mutatnak be, mely a művészet megtestesítője, egyben a hagyomány szócsöve. A polgármester mindezért köszönetet mondott nekik, illetve a Bányász-Kohász Dalkörnek is.
Kreicsi Bálint úgy szólt a megjelentekhez: „emlékezzünk és ünnepeljük együtt a kemény munkát, a bátorságot, az egyenességet és a tiszteletet. Mindezt, amire a bányászok tanítottak minket. Főhajtással tisztelegjünk azok előtt, akik velünk vannak, és azok előtt, akik már nem lehetnek. Köszönet illeti mindazokat, akik a bányászat szolgálatában álltak: akik csillét toltak, csarnokokat szereltek, mérnökként vagy műszakvezetőként dolgoztak, és azokat is, akik otthon, a családon belül viselték a bányászélet terhét.”
„Köszönjük elődeinknek azt a fáradhatatlan munkát, amely megalapozta településünk várossá válását, és amely szilárd alapokat hagyott ránk” – mondta a polgármester, aki egyúttal azoknak is háláját fejezte ki, akik őrzik és továbbadják e hagyományokat, és akik munkájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy a bányászemlékezet Salgótarjánban és Nógrádban tovább éljen. Az ünnepségen utóbbi személyek közül – a Nógrád Vármegyei Bányász Nyugdíjas Szakszervezeti Bizottság javaslatára – három főt díjaztak.
A 75. Bányásznap alkalmából Salgótarján Emlékérmet vehetett át Trajbiár Györgyné, Domonkos Imre és Nagy József.
Ezt követően Dobor István, a Nógrád Vármegyei Bányász Nyugdíjas Szakszervezeti Bizottság elnöke mondott emlékező beszédet. Ő elsőként Dzsida József bányamérnök, szakíró sorait idézte, aki arról írt: régen a palócok „undorral néztek” le a bányába, a bányászban pedig a „föld alatt turkáló, piszkos embert látták”. Ekkor még jellemzően nem helyiek, hanem főként tótok, illetve nagy számban német, cseh, tiroli és rajnai munkások dolgoztak a bányában.
Kifejtette továbbá: a Bányásznap azokról szól, akik nap mint nap vállalták a veszélyt, akik odafigyeltek egymásra, akik értéket teremtettek és igyekeztek a mindennapokra is odafigyelni, eredményeket elérni. Szemléletüket a sajátos körülmények formálták: kialakult bennük a munka, a becsület, a szaktudás értékelése, a felelősség- és a kötelességtudat. A bányamunka egy különös embert formált, aki beszédmódjával, szokásaival és viseletével is kitűnt embertársai közül – magyarázta.
Dobor István aláhúzta: Nógrád vármegye, Salgótarján és közvetlen környezete nagyon sokat köszönhet a szénnek és az idetelepülő ipari vállalatoknak.
A jelentős mérföldkövek között említette az inászói Ó-Mária táró 1848-as felfedezését és a Szent István Kőszénbánya Társulat 1861-es megalakulását. Mint kiemelte, 1960-ban több mint 14 800 bányász dolgozott a megyében, és termelt egy év alatt 3,2 tonna szenet. A bányászat visszafejlesztése 1970-ben kezdődött meg, 1992-ben pedig felhozták az utolsó csille szenet a Ménkes bányából. Arról is beszélt: ez a szakma hozta a legnagyobb áldozatot, hiszen a bányabezárásokkal – ezáltal munkahelyek megszűnésével – a klímaváltozás ellen, a természetvédelem érdekében cselekedtek.
„A bányászok büszkék lehetnek arra, hogy őrzik a bányász- és a Selmecbányai hagyományokat. Gondoljanak csak arra, hogy az elmúlt időben közösen hány emlékhelyet, kopjafát helyeztünk el azért, hogy az utánunk következő nemzedék is tudja, milyen fáradságos munka, milyen emberi megpróbáltatások árán sikerült ezt a megyét, a településeket ilyen helyzetbe hozni” – mondta Dobor István.
A beszédeket követően a Zenthe Ferenc Színház művésze, Patakiné Kerner Edit tisztelgett a bányászok emléke előtt Sebestyén Lajos – Csillék című versével, majd koszorúzással zárult az ünnepség.
