Március 15. – Volt idő, amikor “véletlenül” találkoztak a természetjárók Salgón

Évről-évre írjuk, mondják, halljuk: hagyományos természetjáró megemlékezés március 15-én Salgó várában. De mikortól eredeztethető ez a salgótarjáni hagyomány? Ennek próbáltunk utánajárni.

Támpontként egy részről a Nógrád Megyei Hírlap archívumát vettük alapul. A Szabad Nógrádban az ’50-es években többször is írtak arról, hogy a Nógrád Megyei Természetjáró Társadalmi Szövetség Petőfi Sándor természetjáró terepversenyt és találkozót tart az ünnep körüli napokban a Dornyay-turistaháznál és Salgón. Ennek a programnak ekkor már része volt a koszorúzás. Petőfi-emléktúra említését, illetve a vár alatti sziklafalon elhelyezett emléktábla célzott felkeresését a ’60-as évek közepétől kezdődően találjuk meg a beszámolókban.

Ez azonban vélhetően már inkább csak a “legalizálása” volt annak, amit a természetjárók korábban is megtettek a jellemzően a KISZ-bizottság által szervezett programoktól függetlenül (amelyeknek rendre része volt a Boszorkány-kő oldalában található Tanácsköztársaság-emlékmű felkeresése is). A salgótarjáni természetjárás egyik sokak által ismert képviselőjét, Molnár Jánost is megkérdeztük a korabeli koszorúzásokról, aki emlékei alapján szintén a ’60-as évek közepét, ’70-es évek legelejét említette a “hivatalos” emléktúrák kezdeteként. Ugyanakkor hozzátette azt is, hogy a természetjárók jellemzően 10-20 fős csoportjaival ettől korábban (és ez után) is előfordult, hogy az ünnepnap környékén, a központilag szervezett programokon kívül “véletlenül összetalálkoztak” a Két-vár-köze pihenőnél. Itt emlékeztek, majd közülük néhányan felvitték a várba a koszorút. Molnár János felidézte azt is, hogy az emléktúrák hagyományát elsősorban a Salgótarjáni Kohász Természetbarát Club tagjainak köszönhetjük, akik annak idején különösen adtak arra is, hogy legszebb, “ünnepi” túraruhájukban jelenlenek meg ezeken a hivatalos, vagy “véletlenszerű” eseményeken.

A ’80-as években a Beszterce-lakótelepről, illetve a Salgó úti Kohász Művelődési Központ elől induló csoportok várba vezető túrájához egy hosszabb opció is tartozott. Akiknek kedve és ereje is volt, a várbeli koszorúzást követően csoportosan kereshette fel az eresztvényi Salgó Hotel falán található Petőfi-portrét (Bánki József salgótarjáni szobrász alkotását), majd innen a Petőfi-sétányon keresztül a somoskői Petőfi-kunyhóhoz vezetett az emléktúra.

 

“Mi köze” Petőfinek Salgó várához?

Petőfi Sándor 1845. június 11-én látogatta meg Somoskőről indulva Salgó várának romjait és az élmény kapcsán az alábbi gondolatot vetette papírra:

Talán nem volt Magyarországon vár, mely olyan közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem legfelső csúcsán: tekintetem mérföldeken, lelkem századokon túl barangolt.

Ez az élmény ihlette a költőt később (Dömsöd, 1846. május) Salgó című romantikus költeményének megírására. A látogatás emlékét 1923-ban emléktáblával örökítették meg, az Eresztvény és a somoskői Magyar-bánya közötti egykori vasúti pálya kényelmes sétával bejárható nyomvonalát pedig Petőfi sétánynak nevezték el.

 

Petőfi Sándor: Úti jegyzetek (1845., részlet)

“Vecseklőn megháltunk s másnap korán reggel indultunk Somoskőre a Mátra egyik ágán – a Medvesen – keresztül.

Somoskő nem nagy vár volt, nem is nagy hegyen fekszik… de bámultam épitését, mely gyönyörü öt-, hat-, hétszögű kövekből van. Oldalában elszórva hevernek a hasonnevű falu házai, melynek lakói csaknem idillikus életet élnek még. Amint lejöttünk a várról e faluba, egy parasztasszony házához hítt bennünket, s ott – fölszólítatlanul – jól tartott édes és aludt­tejjel. Nagynehezen birtuk rávenni, hogy pénzt fogadjon el. A jó emberek!

Ide Salgó egy órányira esik. Azt beszélték e faluban, hogy mikor Salgon a török volt, innen a somoskői várból oda lőttek a magyarok, s egy töröknek, ki evett, épen a kanalat lőtték ki kezéből… mire a pogányok nyakra-főre elinaltak Salgóról s mai napig sem tértek vissza. Hol van oly merész képzeletű költő, mint a nép?

Jó, hogy vezetőt fogadtunk Somoskőről Salgóra, mert tán föl sem találtunk volna e várra. Oly rendkivüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt, oda épiteni. Környékezi rengeteg erdő bükk, cser, tölgy s egyéb fákból. A hegy teteje óriási gránitszikla s efölött állott a vár, melynek most már kevés maradványa van. A legmagasb fal mintegy két öles. Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán; tekintetem mérföldeken, lelkem századokon tul barangolt.

Estefelé értünk vissza Vecseklőre, eltelve a nap élvezeteivel, és jól kiéhezve, minek orvossága egyébiránt készen várt bennünket Vecseklőn… Kubinyi Rudi szakácsának emberségéből; minek ismét az a rossz következése lett, hogy igen jóllaktam, s ennélfogva gyötrelmes álmaim valának.

Amint vissza Várgedére mentünk, figyelemre sem méltattam Hajnácskőt, pedig mig Salgót nem láttam, nem győztem bámulni a meredek, cukorsüveg alaku bércet, hol a vár volt.”

 

Kiemelt fotó: Megemlékezés 2012-ben (Fotó: Drexler Szilárd | Karancs-Medves – a Mi vidékünk blog)