Hetvennégy évvel ezelőtt ezen a napon kezdődött a magyarok kitelepítése a Felvidékről

Április 12. a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja, miután 1947-ben ezen a napon kezdődött a magyar-csehszlovák lakosságcsere, mely aztán 1949. június 5-én fejeződött be. A vasúti szerelvények az első időszakban naponta szállították a kijelölt családokat Magyarországra. Az Országgyűlés 2012. december 3-i határozatában rögzítette, hogy szükségesnek tartja méltóképpen megemlékezni a Benes-dekrétumok következtében a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra telepített magyarokról.

A lakosságcsere keretében magyarországi áttelepítésre kijelölt szlovákiai magyarok névjegyzékei immáron online kereshetők. A Szlovákiai Magyar Adatbank gyűjteményében szerepelnek annak a mintegy 184-185 ezer szlovákiai magyarnak a névjegyzékei, akiket Csehszlovákia a II. világháború utáni csehszlovák-magyar lakosságcsere keretében át szándékozott telepíteni Magyarországra. Emiatt közülük végül mintegy 80-100 ezer magyar kényszerült elhagyni otthonát (míg a Szudéta-vidékre kényszermunkára deportáltak száma meghaladta a 40 ezret).

Az adatokra a magyar Külügyminisztérium, Magyar Országos Levéltárban elhelyezett iratanyagában talált rá néhány éve, a névsort Csehszlovákia 1946. augusztus 26-án adta át Magyarországnak. A dokumentumom szerint Fülekről, Fülekpüspökiből és Ragyolcról egyaránt mintegy 70, Kalondáról mintegy 140, Losoncról közel ezer magyart szándékoztak kitelepíteni.

 

Minden eszközzel próbálták elüldözni a magyarokat

Horváth Attila jogtörténész, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának professzora hétfőn délután a Rákóczi Szövetség szervezésében tartott online előadáson úgy fogalmazott: miután az első bécsi döntésnél meghúzott határok pontosak voltak etnikai szempontból, a kitelepítési igényt pedig a nagyhatalmak nem fogadták el a második világháborút követően, több intézkedéssel is megpróbálták elüldözni a magyarokat Csehszlovákia területéről.

Edvard Benes azt kérte Sztálintól, hogy a szovjetek a “felszabadítás” során északról dél felé foglalják el a magyarlakta területeket, így átszorítva a magyar lakosságot Magyarországra. Miután az 1944 szeptemberében kezdődött területfoglalás nem ilyen formában valósult meg, a magyarok pedig továbbra is maradtak, a következő lépés a kényszermunka és a deportálás voltak.

A 1945-ös Benes-dekrétumokkal megvonták tőlük az állampolgársági és a magántulajdonhoz való jogokat, elkoboztak az ingó vagyonokból is, befagyasztották a bankbetéteket, betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, feloszlatták a magyar egyesületeket, beszüntették a magyarok oktatását, megvonták a társadalombiztosításhoz vagy nyugdíjhoz való jogokat, korlátozták a templomokban a magyar nyelvű istentiszteleket és általános munkaszolgálatot írtak elő a magyar lakosság számára.

A rendelkezések gyakorlatilag egyeztek az 1942-es csehszlovák zsidótörvényekkel, annyi különbséggel, hogy a magyaroknak nem kellett a sárga csillaghoz hasonló szimbólumot ruhájukra tűzniük – foglalta össze a jogtörténész.

A 71. dekrétum értelmében közmunkára lehetett fogni mindenkit, akit megfosztottak az állampolgárságuktól, ennek alapján pedig a cseh területekre deportálták a magyarokat az onnan elűzött szudéta németek helyére. Körbezárták a falvakat, összeszedték akiket tudtak, vagonokban Csehországba vitték őket, ahol “rabszolgapiac-szerűen” osztották szét a munkára fogható magyarokat. A vész után a többség később igyekezett hazaköltözni, de ez már nem mindenkinek sikerült.

Miután a “várt eredmények” még mindig nem voltak elégségesek a csehszlovák vezetés számára, rendkívül durva népbírósági eljárások következtek, melyeben közel 75 ezer csehszlovákiai magyart ítéltek el a kollektív bűnösség elvére alapozva. Az ítéleteknek ugyanakkor volt egy olyan feltétele, hogy ha valaki Magyarországra költözik, akkor a kiszabott büntetéstől eltekintenek.

Bár minden eszközzel próbálták elüldözni a magyarokat, de még ezek az intézkedések sem hozták meg a számottevő eredményt. Miután a nemzetközi tárgyalások során a nagyhatalmak – elsősorban Anglia és az Amerikai Egyesület Államok – továbbra sem egyeztek bele a kitelepítésekbe, így alakulhatott ki a lakosságcsere “intézménye”. A források szerint mintegy 80-100 ezer magyar kényszerült elhagyni otthonát, akiknek helyére 59 ezren érkeztek. Utóbbiak bár mind szlováknak vallották magukat, de közöttük jelentős arányban voltak nincstelenek is, akik a felajánlott vagyon (a magyaroktól elvett házak és földek) miatt vállalták a költözést Magyarországról. Mindez egyébként 1947-1948-ra élelmiszerellátási problémát is okozott Csehszlovákiában: az ország éléskamrájának számító déli területekről elüldözött magyar parasztok és mesterek helyére érkezők nem tudták és sokszor nem is akarták folytani a termelő tevékenységet, a szovjetek segítették például az országot gabonával.

Az online előadáson a 3100.hu az elérhető adatbázisokból kiolvasható települési különbségek okáról kérdezte a jogtörténészt. A névjegyzékek szerint például Fülekről és Fülekpüspökiből összesen terveztek annyi magyart kitelepíteni, mint Kalonda községből. Horváth Attila szerint ezek a névjegyzékek sem feltétlen tükrözik a teljes igazságot, miután nem mindig lehet(ett) elkülöníteni, hogy ki az, akit ténylegesen a lakosságcserével terveztek elüldözni, és ki volt az, aki már “önként” távozott. Egyes esetekben a magyar szakirodalom is eltérő adatokat ad meg, de a csehszlovák hatóságok adatai is sokszor ellentmondásosak. Próbáltak manipulálálással is minél több embert elzavarni, de a leadott jelentésekben ezt nem feltüntetni, volt példa a népszámlálási vagy állampolgársági statisztikák meghamisítására is.

A professzor előadása szerint miután a csehszlovák vezetés azzal szembesült, hogy a kitelepítések ellenére is még nagyon sok magyar maradt az érintett területeken, a következő lépés a reszlovakizáció volt. Ennek csehszlovák alapelve szerint a déli területeken élők jellemzően “elmagyarosodott szlovákok”. Miután több százezer magyar ekkorra már évek óta teljes kiszolgáltatottságban, nincstelenségben és jogfosztottságban élt, sokan beleegyeztek a megalázó procedúrába.

A felvidéki magyaroknak a következő hatalom sem kedvezett, sőt, lényegében immáron kettős elnyomásban éltek: a kommunista diktatúra általánosan elnyomott mindenkit, de ezen felül a magyarok hátrányos megkülönböztetése is fennmaradt bizonyos mértékben. Később 1990 sem hozott teljes igazságot, hiszen a kárpótlások és a reprivatizáció során 1948-at tekintették a legkorábbi figyelembe vehető dátumnak. Ráadásul bármennyire is megdöbbentő, de a Benesi dekrétumok közül van, amely napjainkig hivatkozható a szlovák bíróság részéről.

 

A cikkben szereplő dokumentum forrása: MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Archívuma és Adattára – A szlovákiai magyarok kényszertelepítésének emlékezete 1945-1948