Elhurcolt ferences atyákra emlékeztek

Már hagyománynak számít a salgótarjáni közösségben, hogy július végén a Szent József Plébániánál található emléktábla előtt összegyűlnek és megemlékeznek városunk történetének egyik szomorú eseményéről. Arról az 1950. július 31-éről augusztus 1-jére virradó éjszakáról, amikor négy salgótarjáni ferences atyát, név szerint Kóczián Attila, Buckó Atanáz, Főti Gergely és Tarjányi Berard atyát az akkori politikai vezetők utasítására elhurcolták.

A Cantate Domino kórus éneke után az emlékezőket Szabó Csaba, a szervező Keresztény Értelmiségiek Szövetségének salgótarjáni elnöke köszöntötte. Bevezető gondolataiban elmondta: nagyon fontos, hogy ne feledkezzünk meg ezekről a ferences testvérekről, hiszen ők nemcsak templomot, hanem közösséget is építettek. Ami pedig mindennél fontosabb: hitet adtak az itt élőknek azokban a nehéz és zavaros időkben.

A megemlékezést Kardos Csongor atya, a szécsényi Ferences Templom plébánosa is megtisztelte jelenlétével. Emlékező beszédében kifejezte örömét, amiért a salgótarjáni hívek ilyen sok év elteltével is kitartóan őrzik a ferencesek emlékét, akik erős hitükről tettek tanúbizonyságot. Fontosnak tartotta elmondani, hogy az atyák mellett gondolnunk kell arra a két “laikus” testvérre, a rendház szakácsára és a sekrestyésére is, akik szintén az elhurcolás áldozatául estek.

Varga András atya a közös imádság vezetése előtt még felolvasta Kis Szaléz ferences atya egykori prédikációját, amely egy 18 éves fiúról szólt. Ez a fiú inkább vállalta a kínzásokat és a halált, minthogy egy szóval is megtagadja Krisztust. Ahogy András atya is fogalmazott, Szaléz atya ezeket a gondolatokat akkor nemcsak a körülötte lévőknek szánta, hanem saját maga is igyekezett erőt meríteni belőlük.

(Forrás: Salgótarjáni Egyházközségek Honlapja | www.st-plebania.com)
(Forrás: Salgótarjáni Egyházközségek Honlapja | www.st-plebania.com)

A megemlékezés az imádság után koszorúzással, gyertyagyújtással, és a Szózat eléneklésével ért véget. Az emlékezők között többen voltak olyanok is, akik az itt szolgáló ferences atyákat még személyesen is ismerték – nekik is köszönhető, hogy ezek az események még 65 évvel később sem merültek feledésbe.

Ez történt akkor az országban

1948-ban a katolikus egyház híveinek száma 6 585 928 fő volt, az egyház 7522 hitbuzgalmi szervezetet tartott fenn 702 584 fő részvételével. Ez óriási erőt jelentett abban az időben főleg pedig vidéken. Ezt kellett “megtörni”, beleértve a szerzetesek erejét és hitbuzgalmát is. 1948. december 26-án Mindszentyt letartóztatták, 1949. február 8-án életfogytiglani börtönre ítélték, koncepciós perrel eltávolították a magyar egyház éléről az új hatalom legkeményebb ellenfelét. Ezt követően egyre nyíltabb támadás indult a szerzetesrendek ellen is.

A rendek feloszlatását két lépcsőben hajtották végre. Először kitelepítésekre került sor, saját rendházukból elhurcolták őket és az ország egy másik rendházba lettek elszállítva, oda lettek internálva. A kitelepítési indok: közbiztonsági és közrendészeti okokra való hivatkozás. A második lépésben pedig négy rend részleges meghagyása mellett feloszlatták a szerzetesrendeket.

A kitelepítéseket több fokozatban hajtották végre, az első elhurcolások 1950. június 9-éről 10-re virradó éjjel történtek. Július 31- augusztus 1-én (hétfőről-keddre virradó éjszaka) az északi és keleti határvárosokból telepítették ki a szerzeteseket. Arra hivatkoztak, hogy a baráti államok tiltakoztak amiatt, hogy a határ mentén megbízhatatlan szerzetesek élnek. 661 főt telepítettek át 4 nagy rendházba, melyek közül az egyik jászberényi volt. Ide telepítették a ferenceseket Nógrádból is. Szécsényből P. Kiefel Szilvér házfőnököt, P. Martinov Fortunát, P. Iglói Ignác hitoktatót, P. Szabó Lipót novícius magisztert, továbbá néhány fogadalmas testvért, 5 novíciust: Kádasi Lőrincet, Tölgyesi Menyhértet, Kalniács Andrást, Bicskei Aport és Posta Benjamint. Mátraverebélyből: P. Tamás Krizant, Fr. Varga Adjuszt, Fr. Sándor Szalvator, Salgótarjánból pedig P. Kóczián Attila, P. Buczkó Atanáz, P. Fűtő Gergely, Fr. Tarjányi Berard ferencesek érkeztek.

A nehezedő nyomás következtében 1950. augusztus 30-án kénytelen volt aláírni a püspöki kar az ún. állam és egyház között “egyezményt”. A szerzetesrendekre vonatkozóan a megállapodás csupán csak annyit tartalmazott, mely szerint a kormány hozzájárul 8 egyházi iskola (6 fiú és két leány) visszaadásához és engedélyezi a tanítás ellátásához szükséges szerzetesrendek működését, a feladat ellátására szükséges létszámmal. Két bencés (Pannonhalma, Győr), két piarista (Budapest, Kecskemét), két ferences (Esztergom, Szentendre) és két iskolanővérek által fenntartott (Budapest, Debrecen) középiskola kezdte meg működését 1950. őszén.

1950. szeptember 7-én megjelent az Elnöki Tanács rendelete, mely az említett négy rend kivételével megvonta a szerzetesrendek működési engedélyét Magyarországon. Ezen a napon feloldották az internáló táborokat. A szerzeteseknek 3 hónapot adtak arra, hogy elhagyják házaikat. Az “elbocsátott” szerzetesek közül 288 fő maradt a négy tanító rendben. 400 szerzetest a püspökségek vettek át világi papi szolgálatra. 1000-1200 idős, beteg szerzetest szociális otthonokban helyeztek el. A többit szó-szoros értelmében szélnek eresztették. Ezeknek a világi életben kellett elhelyezkedni, legtöbbjüket csak fizikai munkára vették fel, vagy még oda sem nagyon, mivel akkor ők a rendszer ellenségeinek számítottak.

Forrás: Salgótarjáni Egyházközségek Honlapja | Szabó Gréta és Besenyi Vencel: Egyházi internálótábor 1950-ben Jászberényben

Kiemelt fotó forrása és további képek: Salgótarjáni Egyházközségek Honlapja | www.st-plebania.com