74 éve történt a salgótarjáni leventék tragédiája a Radnai-havasokban

A Radnai-havasokban 1944. január 13-án hirtelen lezúdult hótömeg 15 áldozatára emlékeztek pénteken délután Salgótarjánban, a Régi Központi Temetőben. Minden idők legnagyobb magyar sporttragédiája volt a 2303 méter magas hegycsúcs megmászására indult fiatalok halála, ám közel ötven évig mégsem gyászolhatta leventéit a város.

Az erdélyi Radnai-havasokban alakították ki 1940 és 1944 között a Magyar Nemzeti Télisport Központot azzal a szándékkal, hogy egy majdani sikeres pályázat esetén ott téli olimpiát rendezzenek. Menedékházakkal és Európa akkori legnagyobb síugró sáncának megépítésével alapozták meg az ehhez szükséges infrastruktúrát, a Magyar Földrajzi Társaság pedig azt tervezte, hogy négyszintes épületet emel az akkori Magyarország legmagasabb pontjára, a 2303 méter magas Nagy-Pietroszra, akkori nevén Horthy-csúcsra.

A salgótarjáni leventék síjárőrcsapata – amely a Salgótarjáni Acélgyár síszakosztályához tartozott – 1944-ben három felnőtt kíséretében készült a nevezetes csúcs megmászására, ezúttal az újonnan felfedezett oldalról, a Mosolygó-tó felől tervezték meghódítani az ország akkori legmagasabb csúcsát. Január 13-án a tizenhat fős csoportot egy lavina elsodorta, a katasztrófát pedig csak egyetlen sportoló élte túl.

A második világháború után hosszú, kényszerű hallgatás következett, majd a lavinaszerencsétlenség 50. évfordulóján, 1994. január 13-án tartották az első hivatalos városi megemlékezést. 2003-ban emlékbizottság alakult, s elindult az első expedíció: 19 lelkes lokálpatrióta július 31-én elhelyezte azt az emlékoszlopot a tragédia helyszínén, a Nagy-Pietrosz alatti Mosolygó-tónál, amelyet azóta minden év nyarán megkoszorúznak a salgótarjáni leventékre emlékező zarándokok.

“Erdély felett a határt észak felé hatalmas bástya, a Radnai havasok behemót tömege zárja le. A magashegyi-jellegű hegység legszebb része a két legmagasabb csúcs közötti főgerinc. A keleti bástyát, az Ünőkő tömegét a Radnai-hágó határolja, a nyugati fellegvár Borsa felett, hazánk jelenlegi legmagasabb pontja, a Horthy-csúcs egy északi mellékgerincen van. A turista természetszerűleg a legmagasabb csúcsot keresi, a sízők az északi lejtőket látogatják. Így Borsa lett a kiindulópontja úgy a nyári, mint a téli túráknak. Talán Kővágó Ferenc (1941-ben írt) csábító sorait is olvasták azok a salgótarjáni leventék, akik 1944 januárjában vágtak neki síléccel az akkori Magyarország legmagasabb ormának, ám nem érhették el a Horthy Miklós-csúcsot. Az ifjú álmokat hatalmas lavina temette be. A hó elolvadt, a leventék már nógrádi földjükben nyugszanak, ám emléküket évtizedekre betemette az új hatalom. Azért is jöttük most a Keleti-Kárpátok legmagasabb tagjára, a Radnai-havasokba, hogy megemlékezzünk a magyar hegymászás-történet legnagyobb tragédiájának áldozatairól.” Ezen mondatokkal indul napjaink egyik legelismertebb és legnézettebb hazai gyártású értékteremtő sorozata, a Hazajáró azon epizódja, melyet a Radnai-havasokban forgattak.

Huszár Máté, Salgótarján alpolgármestere a leventék sírjai előtt tartott pénteki megemlékezésen úgy fogalmazott: bár múlnak az évek és egyre fogyatkoznak azok a kortanúk, akik közvetlen hozzátartozókként, barátokként, ismerősként voltak részesei a megrázó tragédiának, de emlékezni kötelességünk. Huszár Máté beszédében elmondta: az áldozatok hozzátartozóiban a gyász a mai napig él, személyes érintettsége okán ezt maga is megtapasztalta, hiszen nagyapja testvére, Huszár Béla is a lavinaomlás áldozatául esett.

 

Máig a legnagyobb magyar sporttragédia

A Radnai-havasok 1940-es visszacsatolását követően 1944. január 8-án 12 órakor, sorrendben már a harmadik alkalommal indult útnak a salgótarjáni csoport. Az előző két sikeres utat követően ezúttal az újonnan felfedezett oldalról, a Mosolygó-tó felől tervezték meghódítani az ország akkori legmagasabb csúcsát, a 2305 méter magas Nagy-Pietroszt, akkori nevén a Horthy-csúcsot. A csapat tizenhat salgótarjáni sízőből és a Honvédelmi Minisztrériumból hozzájuk Budapesten csatlakozó, nagy alpesi tapasztalatokkal rendelkező Orosz Imre magyar királyi századosból állt.

A hegy meghódítására a felkészülés után 1944. január 13-án indult a tizenhétfős csoport. A Mosolygó-tó feletti szakaszon, immáron hágóvasakkal a lábaikon, három csoportban haladtak a csúcs felé, viszont az előző napon térdsérülést szenvedett Farsang János itt már nem tartott velük. Mindösszesen néhány száz méter hiányzott már csak, mikor 11:30 magasságában a lavina elsodorta a “csúcstámadás” mind a tizenhat résztvevőjét. Közülük csak a leghátul haladó dr. Varga Kálmánnak sikerült magát kiásnia, s mikor az egyetlen, fagyott kéztől szorongatott síbot tulajdonosát sem sikerült kimentenie a hó alól, maradék erejét összeszedve a legközelebb elért parasztember segítségével vitte a hírt a katonai laktanya parancsnokságára, ahonnan azonnal megindult a mentőakció. A síbotot szorongató Vlacsil József még adott életjeleket, mikorra sikerült kiásni, de sajnos végül őt sem tudták megmenteni a fagyhaláltól, fél órával kiszabadítása után hunyt el.

Az első temetés (Bacsa Mihály, Huszár Béla, Juhász József, Vankó István, Vlacsil József) 1944. január 22-én volt, a második (Liptay Pál, Orosz Imre, Bagyinszky János, Dombai Pál, Fehér Gyula, Fényszarusi József, Kojnok István, Vlacsil Béla, Völgyvári Márton) január 30-án. Györe József holttestét csak nyáron találták meg, őt június 30-án temették. Tizenhárom halottat tizenkét díszsírban (a Vlacsil testvérek; József és Béla közös sírban nyugszanak) helyeztek el a salgótarjáni központi temetőben, Liptay Pál a református templomban lévő családi kriptában, Orosz Imre pedig Budapesten, a farkasréti temetőben nyugszik – olvasható Vertich József: A fehér csúcs ostroma című könyvében.

 

Kiemelt fotó forrása és további képek a megemlékezésről: Kelet-Nógrád közéleti magazin | Facebook